A német elmélet a leginkább forrásfedezett hipotézis: az angol szöveghagyomány magja Ágotát egy Henrik nevű császár férfi rokonának lányaként határozza meg. A probléma az, hogy e formula szó szerinti, a birodalmi Henrikekre vonatkoztatott olvasatai kronológiailag nagyjából megoldhatatlanok. Mégis éppen ezek a töredékek rejthetik az igazi megoldás kulcsát.
A három kulcsforrás
Az egyik legközvetlenebb adat Geffrei Gaimartól, a 12. századi angol-normann krónikástól származik, akinek Estoire des Engleis (~1136) című munkája egyértelműen fogalmaz:
Ez az egyetlen olyan forrás, amely Ágota apját magyar királyként nevezi meg. Gaimar adata talán logikusan egy közvetlen dinasztikus szóhagyomány végpontja: a lánc Ágotától Margit skót királynén és gyermekein keresztül a normann-angol udvarig vezethet — nyolcvan évnyi távolság, de elvileg közvetlen családi emlékezeten belül.
Gaimar adatával szemben áll ugyanakkor egy figyelmeztető szöveghely: Ailred Genealogiájának egy másik passzusa szerint a magyar király a fiúkat „fiaivá fogadta”, saját lányát Edmundhoz — Edward bátyjához — adta feleségül, Edwardhoz pedig a császár germanusának lányát kötötte. A „magyar király lánya” hagyomány tehát a testvérek között is vándorolhatott — így ezt a lehetőséget is kell kezelni. A jelen keretben a két adat azonban nem zárja ki egymást: egyetlen menyasszony két tulajdonsága — magyar királyi ház és császári rokonság egyszerre — a távoli emlékezetben kettéhasadhatott két menyasszonnyá, a „fiává fogadás” motívuma pedig épp azt a kvázi-családi befogadást őrzi, amelyre a harmadik rész kvázi-apa szerkezete épülhet.
A worcesteri krónika (John of Worcester, hagyományosan „Florence”) az apát a császár férfi rokonaként határozza meg:
A worcesteri és az Ailred-féle formula lényegében azonos — hiszen Ailred a worcesteri hagyományból merített —, vagyis az angol „Henrik-családi” szövegcsalád egyetlen tanúcsoport, nem pedig több független megerősítés. A szóródás a hagyomány szélein látszik: az ASC D (Anglo-Saxon Chronicle D kézirat) csak „a császár rokonát” írja (þæs caseres maga), a kései, gyengébb hitelességű Melrose-i krónika már „Henrik lányát”, Matthew Paris pedig „a császár nővérét” — a formula a Henricus-név mentén fokozatosan torzul. (A germani szó ráadásul kétértelmű: főnévként „vérrokon”, melléknévként „német” — a „német császár lánya” olvasat ez utóbbi feloldás terméke, noha Baldwin megjegyzi: a „német császár” megnevezés a worcesteri szövegben másutt nem fordul elő.)
A kronológiai zsákutca
II. Henrik (1002-től német király, 1014-től császár, megh. 1024) törvényes lánya nem lehetett. A kizárás alapja nem elsősorban a hagiográfia, hanem eléggé kemény tény: gyermektelenül halt meg, és éppen ezért szállt a korona 1024-ben a száli ágra (II. Konrádra) — ezt minden szüzesség-legendától függetlenül az utódlás ténye bizonyítja. A felesége, Luxemburgi Kunigunda szüzességi fogadalmának hagyománya (amelyre később a szentté avatása is épült) ezt csak utólag szakralizálta. Természetes (törvénytelen) lányra pedig nincs forrás.
A következetesség kedvéért: a szüzességi fogadalom toposza nem alkalmas önálló kizáró érvként, mert ugyanez a hagyomány Imre hercegre is rárakódott — őt is szűz szentként tisztelik. A szüzesség azonban Imre esetében minden jel szerint kései, ~1100 körüli hagiográfiai réteg, amelyet kimutathatóan II. Henrik mintájára formáltak: a neki írt Intelmek nem tud róla, a házassága pedig politikai tény. A kizárásnak tehát II. Henriknél is feltehetően a gyermektelenségen kell állnia, nem a fogadalmon..
Ha III. Henrik (szül. 1017) lenne az apa, Ágota legkorábban 1033 körül születhetett volna. Margit születési dátuma ~1045. Ágota ekkor tíz-tizenkét éves lett volna. Kronológiailag majdnem lehetetlen.
A német elmélet erős változata: Braunschweigi Liudolf
A fenti cáfolat azonban csak a szó szerinti olvasatot — „Ágota II. vagy III. Henrik saját lánya” — zárja ki. A német hipotézis komoly, ma is élő formája azonban nem ez, hanem egy közvetett rokonság, és ezzel külön el kell számolni, különben a cáfolat csak egy szalmabábot dönt. A modern szakirodalom vezető német jelöltje Braunschweigi Liudolf (kb. 1003–1038), Sváb Gizella fia az első házasságából, aki így III. Henrik anyai féltestvére volt. Ha Liudolf egy lánya III. Henrik unokahúga volna — pontosan az a rokonsági fok, amely a kronológiát is feloldja: Liudolf ráadásul Ágota születésekor a húszas éveiben járt.
Ez az olvasat eddig a legjobb forrásilleszkedésű mind közül. A germani imperatoris Henrici filia formula rá egyetlen fokozat lazítással illik (a germanus mint féltestvér); a Regalis prosapia III. Henrik-megnevezése szó szerint stimmel; és a germani esetleges melléknévi, „német” olvasata sem okozna neki gondot. Van ráadásul egy kontrolleset, amely a tábor legerősebb kártyája: Liudolf egy dokumentált lánya, Elsdorfi Ida, akit Albert of Stade 13. századi évkönyve III. Henrik császár fivérének lányaként ír le — vagyis szó szerint az Ailred-formulával, egy Ágotához semmilyen szállal nem kötődő forrásban. Egyes kutatók — elsősorban Armin Wolf, aki a kontrollesetet kidolgozta — egyenesen Ida nővéreként vetették fel Ágotát.
Két megfontolás azonban kijelöli ezen elmélet szerkezeti korlátját. Az első a német hallgatás: a Brunonidák genealógiáját aprólékosan számon tartó szász hagyomány — mindenekelőtt az Annalista Saxo, amely még Elsdorfi Ida házasságait is rögzíti — egyetlen szóval sem tud Liudolf olyan lányáról, aki a skót királyné anyja, majd 1100-tól az angol királyné nagyanyja lett volna; egy német ház az ilyen látványos kapcsolatot a kőbe vési, nem elfelejti. A második: a braunschweigi olvasat egyetlen koronája az egyszerűsége — ám a periféria (a magyar réteg, a rusz réteg, a reginae soror, az Agatha név, az esküvő keleti földrajza) minden javítása segédhipotézist kíván, vagyis pontosan abból a koronából költ, amely az elmélet fölényét adná.
A braunschweigi keret így a centrumban erős, de befejezhetetlen: nem tud teljessé válni anélkül, hogy fel ne adná azt, amiben a legjobb.
Most akkor mi a helyzet? Először: egyetlen német forrás sem ismer Liudolf-lányt Agatha néven — de ez az érv szimmetrikus a magyar hallgatással, hiszen maga Ida is egyetlen, 13. századi feljegyzésben maradt fenn, és a kor a külföldre házasodott nőket német földön is rendre elnyelte. Másodszor, és súlyosabban: hiányzik a találkozási mechanizmus — mit keresne egy szász őrgróf lánya a magyar udvarban, ahol Edward élt? Harmadszor: ez az olvasat magyarázatlanul hagyja Gaimar „magyar király lánya” adatát, a magyarországi eredet teljes forráscsoportját és a gyermekek névanyagát.
Az Ailred-szöveg grammatikai korlátja és értelmezési mozgástere
A germani imperatoris Henrici filia formula értelmezése a fordulópont. Klasszikus latin értelemben a germanus hímnemű alak testvért vagy közvetlen férfi rokont jelöl; nőtestvérre a germana vonatkoznék. Ágota tehát Ailred szerint nem Henrik húgának, hanem valamilyen férfi rokonának volt a lánya – ez fontos korlát, amely a szó szerinti Gizella-lány értelmezés ellenében hat.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a germanus terminus a középkori latin genealógiai irodalomban olykor tágabb értelemben is dokumentált: „közeli férfi vérrokon” jelentésben, nem kizárólag „testvér”-ként. Itt érdemes rögzíteni a feszültséget: a germanus szűk, „(fél)testvér” olvasata a braunschweigi Liudolf felé mutat (lásd fentebb), nem pl. Imre felé; a magyar olvasathoz a tág, „közeli férfi vérrokon” jelentésre van szükség, és arra, hogy a „Henrik” itt II. Henrikre vonatkozzék (akinek Imre — Gizella fiaként — vér szerinti unokaöccse volt). Ez az értelmezési mozgástér nem oldja fel a nehézséget és nem zárja le a kérdést — csak megmutatja, hogy a formula önmagában egyik változatot sem kényszeríti ki.
Ailred ~1153-ban írt. Számára az Edward-történethez tartozó „Henrik császár” kézenfekvően III. Henrik volt – az 1050-es évek aktív közvetítője, akinek udvarán átment az Ealdred-féle angol–magyar diplomáciai tárgyalás (sőt igazából 1153-ból nézve a „közelmúlt” Henrikje V. Henrik volna, bár ha Ailred az ő rokonságára gondolt, a formula egy másik Henrik-kör felé mutatna.)
A Henricus-azonosítás: Imre herceg neve
A megoldás kulcsa azonban egy jól dokumentált tény lehet: Szent Imre herceg latin neve Henricus volt — anyai nagybátyja, II. Henrik császár után kapta; a magyar Imre forma a latin Emericus alakkal függ össze (végső etimológiája — Heinrich vagy Amalrich/Emmerich — a szakirodalomban vitatott), a Heinricus névalak azonban forrásszerűen dokumentált (Hildesheimi Évkönyv). A névazonosság tehát nem feltevés: a herceg pontosan azt a nevet viselte, amelyre az angol krónikások az adatot vonatkoztatták. (A kódexhagyományban a herceg és császári névrokona közti névazonosság olykor zavart okozhatott, de a névazonosság ténye szilárd.)
John of Worcester genealógiai táblázata (Regalis prosapia Anglorum) kifejezetten III. Henriket nevezi meg. Ez az adat a mi keretünkben hibagenezis — az információ III. Henrik évtizedében, az Ealdred-csatornán ért Angliába, és a krónikás őt vetíthette a formulába —, adatként azonban épp a braunschweigi olvasatot erősíti (Liudolf valóban III. Henrik féltestvére volt), nem mást.
Vélemény
A német elmélet forrásai valódi adatot őriztek meg: egy Henricus nevű, a császári Henrik-körrel rokonságban álló személyt, akinek Ágota a lánya volt. Ezt szó szerint, a birodalmi Henrikekre értve a kronológia megoldhatatlan — a komoly német olvasat ezért nem ide, hanem a braunschweigi Liudolfhoz vezet (lásd fentebb), és ott valódi súllyal versenyez. A jelen tanulmány alternatívája az, hogy a Henricus nevet viselte az a magyar herceg is, aki anyai nagybátyja, II. Henrik után kapta, és akit a kortárs nemzetközi emlékezet jelentős szereplőként tartott számon. A forrásokban megőrzött Henrik-emlék ekkor egy létező nevet és rokonsági kapcsolatot tükröz — a magyarázata nem a száli, hanem az Árpád-házon belül keresendő.
Összefoglalás
Eddig a három vizsgált elmélet egyike sem bizonyítható önálló forrás alapján, és mindhárom komoly ellenérveket von maga után. A lengyel hipotézis közvetlen formájában forrásalap nélkül áll, de a Piast-kapcsolat az anyai ágon — az Annales Sanctae Crucis Polonici Imre-házassági adatán keresztül — visszatérhet a pozitív hipotézisben. A rusz hipotézis több, egymástól független megfontolásba ütközik – Jaroszláv dinasztikus logikája, Harald Hardrada hallgatása, a magyarországi jelenlét mechanizmusának kérdése és az András-paradoxon együtt teszik valószínűtlenné a közvetlen rusz leszármazást, miközben a rusz emlékezet anyai ágon és az Anasztázia-összekeveredésen keresztül valódi réteget tükrözhet. A német hipotézis rendelkezik a legjobb forrásalappal: de szó szerint, a császári Henrikekre értve szinte megoldhatatlan, de erős, közvetett formája — a braunschweigi Liudolf — komoly versenytárs marad, amelyet nem cáfolni, hanem beárazni lehet. A jelen tanulmány alternatívája, hogy a Henricus nevet viselte az a magyar herceg is, aki anyai ágon valódi rokonságban állt a császári házzal. Ez a gondolat — a maga előnyeivel és árával együtt — vezet el a második részhez.
Mivel a szöveg hosszú – pár héten keresztül azonos időben (szerdánként) folytatom a következő egységgel, ez részenként ez több egység is lehet.
Ha érdekel a 11. század egyik legnagyobb rejtélye, akkor kövesd a tanulmányt!