Árpád fejedelem (840 körül – 907) az a vezér volt, aki a népét új hazába vezette, és akinek nevét viseli az első magyar uralkodóház, az Árpád-dinasztia. Míg Álmost a honfoglalás előkészítőjeként, addig Árpádot magának a honfoglalásnak a főhőseként tartjuk számon. A későbbi magyar királyok (majdnem) mind Árpád leszármazottai voltak, és az ő személye köré épült ki a fejedelmi, majd királyi legitimáció a középkor során.
Árpád ifjú korában feltehetően részt vehetett apja mellett a törzsszövetség ügyeinek intézésben. A bizánci források szerint őt választották fejedelemmé Levedi helyett, a kazár kagán jóváhagyásával. A magyar krónikák egyöntetűen Álmos fiának mondják, és úgy tartják, hogy Árpád vezette a hét vezér népét a Kárpát-medencébe. Anonymus részletesen leírja Árpád honfoglaló hadjáratait a Kárpát-medencében: hogyan foglalta el “Pannóniát és a Duna–Tisza közét”, miként győzte le a morvákat és bolgárokat, s szövetségre lépett a kárpát-medencei szláv törzsekkel, majd megszilárdította uralmát.
Természetesen Anonymus műve évszázadokkal később keletkezett, így sok benne a kiszínezett elem, de a lényeget megerősítik a külföldi évkönyvek is: Árpád népe 900 körül birtokba vette a Dunántúlt, miután Kelet-Morávia összeomlott, 902-ben leverte a morvák utolsó ellenállását is, majd 904-ben békét kötött a keleti frankokkal (igaz ott volt Kurszán halála is), majd 907-ben döntő győzelmet aratott Pozsonynál a bajorok felett, ezzel biztosítva a honfoglalás vívmányait.
Árpád fejedelem tekintélyét jól mutatja, hogy a Kárpát-medencébe érkezve is ő maradt a nagyfejedelem, a többi törzsfő pedig neki vetette alá magát. A vérszerződés értelmében is az ő családja volt hivatott vezetni a szövetséget. Bíborbanszületett Konstantin így idézi a bizánci emlékezetben fennmaradt mondást: „Ez előtt az Árpád előtt a türköknek [magyaroknak] más fejedelmük nem volt, és ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.” . Vagyis a bizánciak is tudták, hogy Árpádtól kezdve mindig az ő utódai uralkodtak a magyarok felett. Ez lényegében igaz is volt: az Árpád-ház férfiági uralma 1301-ig töretlen maradt, és még azután is valamiféleképpen leszármazottak következtek.
Árpádnak több fia volt (a hagyomány több fiút és több néven említ), akik közül Solt (Zolta) követte őt a nagyfejedelmi székben 907 után. Árpád halálának pontos idejét nem jegyezték fel a krónikák; a 907-es pozsonyi csata környékére teszik. Van olyan feltételezés, hogy talán maga is részt vett a csatában és ott esett el, de erre nincs bizonyíték. Mindenesetre haláláig ő volt a magyarok vezére. Sírhelye ismeretlen – egyes legendák szerint Attilához hasonlóan titokban temették el valahol a Kárpát-medencében.
Árpád fejedelem jelentőségét nemcsak katonai sikerei adják, hanem az is, hogy nevével fémjelzik a magyar államalapítás előtti vezetést. Ő testesíti meg a honfoglaló nemzedéket, amely új hazát szerzett a magyarságnak. Az Árpád-ház kifejezés ugyan csak a 18. században jelent meg a történetírásban, de már a középkorban is tudatában voltak, hogy Árpád a dinasztiaalapító ős. Kézai krónikája Turul-nemzetség-ként hivatkozik rájuk, de nyilvánvaló, hogy a későbbi királyok (például Szent István) saját ősatyjukként tisztelték Árpádot.
Árpád alakja a népi emlékezetben is megmaradt, bár kevés konkrét mondát ismerünk róla. A Tihanyi apátság alapítólevele (1055) említi Árpád fiát, Zoltát (”Zolta filius Arpadi”), ami azt mutatja, hogy Árpád (és utódai) nevét a királyi család természetesen számon tartotta. A középkor századai során Árpád neve összefonódott a magyar államiság eredetével.
Mégis, érdekes módon a későbbi krónikákban (pl. Képes Krónika) a honfoglalás leírásánál Álmos és Árpád szerepét néha összemosódva találjuk. Ez valószínűleg abból adódik, hogy a honfoglalás történetét a 11-12. századi emlékezet már nem tudta pontosan szétválasztani atya és fia között. Ami biztos: Árpád vezette a magyar népet a honfoglalás győzelemre és az ő fiai osztották fel egymás között a meghódított földeket.
Árpád korára tehető a magyar törzsszervezet átalakulása is. A honfoglalás után a törzsfők (gyula, horka, stb. – ezek tisztségek vagy személyek nevét a források említik) tovább éltek hatalmi tényezőként, de Árpád családja fokozatosan monopolizálta a főhatalmat. Így mire Szent István király államot alapított, addigra egyértelmű volt, hogy csakis Árpád leszármazottja lehet a fejedelem/király – ez a folyamat Árpád vezérségével indult meg.
Bíborbanszületett Konstantin azt is feljegyezte, hogy a magyarok Árpádot pajzsra emelve kiáltották ki fejedelemnek, még Etelközben, a kazárok mintájára. Ez a kép jól mutatja a karizmatikus vezért, akit harcosai a pajzsukon magasba emelnek – amely jelenet a nomád uralkodóválasztás szimbolikus mozzanata. Árpád tehát nem pusztán öröklés, hanem megválasztás révén is megerősítést nyert. Emellett Konstantin leírja, hogy Turkia (értsd: a magyarok földje) fejedelmei ettől fogva Árpád nemzetségéből valók. Ez a bizánci bizonyság kvázi pecsétet tesz Árpád státuszára: elismeri, hogy a magyaroknál ő teremtett dinasztikus hagyományt.
Árpád halálát követően a ‘kalandozások kora‘ kezdődött, melynek első évtizedei még Árpád fiainak, unokáinak vezetésével zajlottak. Az Árpádok hatalma azonban annyira megszilárdult, hogy még a 10. századi trónviszályok ellenére sem került ki a kezükből a vezetés. Ez annak is köszönhető, hogy Árpád, a honfoglaló hős emléke legitimitást adott utódainak. Még a kereszténység felvétele után is, a krónikák igyekeztek Szent Istvánt és más királyokat Árpád történelmi nagyságához kapcsolni, és rajta keresztül Attilához, a hunok királyához – így egy kettős legitimáció jött létre: pogány (hun) ős és keresztény hivatás.
Ügyek, Levedi, Álmos és Árpád – e négy név az első magyar fejedelmek sorát jelöli. Sorsuk és szerepük különböző: Ügyek a homályos legendák világa, Levedi a kazár kori átmenet embere, Álmos az összefogás és indulás vezére, Árpád pedig a beteljesítő honfoglaló. Mégis, egy szál összeköti őket: mindannyian részesei a magyarság honfoglalás előtti történetének, és mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar nép hazára találjon a Kárpátok ölén.
E korai fejedelmek alakját egyszerre övezi monda és történelem. A róluk szóló tudásunk mozaikokból áll, melyeket bizánci császár feljegyzése, névtelen jegyző meséi, késő középkori krónikák bejegyzései és modern tudományos kutatások illesztenek össze. A történettudomány számára igazi kihívás szétválasztani a legendát a valóságtól – de mindkettő fontos.
A legendák (Emese álma, a turul, a vérszerződés, Attila öröksége) megmutatják, hogyan látta önmagát a magyarság, milyen gyökereket igyekezett növeszteni az új hazában. A valóság pedig – amit régészet, antropológia és írott források együtt tárnak fel – azt mutatja, milyen összetett és kalandos út vezetett a magyar törzsek egyesülésétől a Magyar Nagyfejedelemség megalapításáig.
A legújabb kutatások – legyenek azok történeti elemzések vagy épp genetikai vizsgálatok – időnként igazolni látszanak bizonyos hagyományokat (például hogy a vezető réteg valóban keleti sztyeppi eredetű volt), máskor pedig árnyalják a képet (felhívva a figyelmet a finnugor örökség jelentőségére és a kulturális sokszínűségre). Fontos kiemelni, hogy például a hun-szkíta eredetmonda ma már a történészek szerint nem szó szerint értendő leszármazási lánc, inkább a középkori identitásképzés része. Ugyanakkor Árpád fejedelem és társai valóban a sztyeppei nomád civilizáció gyermekei (vagyis a hun-szkíta identitás részei) voltak, akik a magyarságot elhozták Európa szívébe, s ezzel új fejezetet nyitottak a kontinens történetében.
Most, ezer év távlatából visszatekintve, Ügyek, Levedi, Álmos és Árpád emlékezete tovább él: történelmi regék, utcanevek, szobrok és mondák őrzik nevüket. Álmos és Árpád alakja különösen a nemzeti emlékezet oszlopai – Álmos, a nagy álmodó (nevéhez híven), és Árpád, a nagy megvalósító. Az ő vezetésükkel a magyarok nem csupán meghódítottak egy területet, hanem megteremtették saját államiságuk fundamentumát, amire Szent István király országot építhetett. Munkájuk gyümölcse a Kárpát-medencei magyar haza lett, mely mindmáig fennmaradt.
A legendákat megismerve jobban érthetjük a magyarság helyét a népek nagy családjában, és azt is, honnan ered a küldetéstudat és összetartozás érzése, amely ezer éve fenntart egy nemzetet Európa közepén. Ahogy a régi krónika írta Árpádról: „ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme” – e mondatban ott rejlik a folytonosság tudata, mely a honfoglaló vezérek öröksége.
