Álmos fejedelem (819 körül – 895) a magyar történelem egyik legfontosabb alakja, akit joggal nevezhetünk a honfoglalás atyjának. Nevéhez fűződik a magyar törzsek egyesítése és a Kárpát-medence felé irányítása. Álmos Ügyek leszármazottja, pontosabban a krónikák szerint Ügyek és Emese fia (más források szerint unokája) volt. Születését legendák övezik – Emese álmában jelent meg, amelyben a turul megjövendölte nagy jövőjét. Álmos nevében tehát ott a küldetéstudat: a „megálmodott” vezér, akinek utódai dicső királyok lesznek.
Álmos valós történelmi szerepe Konstantin császár műve és a magyar krónikák alapján a 9. század második felére tehető. Kristó Gyula becslése szerint Álmos 850 körül már a törzsszövetség élén állhatott, talán Levedivel párhuzamosan vagy éppen őt követően. A Konstantin-féle történetben Levedi Álmost vagy fiát, Árpádot javasolta fejedelemnek. Ez némi kétértelműséget hagy: nem világos, hogy Álmos maga lett-e valaha nagyfejedelem vagy rögtön a fiatal Árpád került élre. A De Administrando Imperio (Bíborbanszületett Konstantin műve) azt írja, hogy Levedi Álmost vagy annak fiát ajánlotta. Elképzelhető, hogy Álmos ekkor már idősödő ember volt, míg Árpád fiatal és rátermett, ezért végül Árpádot emelték pajzsra a magyar törzsek. Ugyanakkor a magyar hagyomány Álmost tekinti Árpád apjának és elődjének, aki a honfoglalást előkészítette.
A magyar krónikák – különösen Anonymus – szerint a magyar törzsek vérszerződést kötöttek, és Álmost választották meg szövetségi főfejedelemmé. A vérszerződés a hagyományban egy ünnepélyes eskü, amely során a hét vezér saját vérét vegyítette egy edényben, és megesküdtek egymásnak hűségre. A Képes Krónika beszámol arról, hogy a vezérek a vérrel kevert bort mindannyian megitták, és esküt tettek arra, hogy Álmos és utódai felettük uralkodnak, valamint hogy soha nem hagyják el egymást, és a közös ügyet (a haza és a hadjáratok) együtt szolgálják. E legendás esemény mutatja, hogy Álmos vezérsége nem egyszerűen öröklött pozíció volt, hanem a törzsfők konszenzusán alapult: tudatos szövetségkötés eredménye. A vérszerződésben állítólag kikötötték azt is, hogy Álmos utódai örököljék a vezetést, ezzel megalapozva az Árpád-ház uralmát.
Álmos ezek után a magyar törzsek egyesített erejét irányította a honfoglalás előkészítésére. A 880-as években a magyarok Etelközben (a Dnyeper mentén) tartózkodtak, és onnan indítottak portyákat, illetve szövetségesként részt vettek hadjáratokban. Például 892-ben a frank források említik, hogy a magyarok szövetséget kötöttek Arnulf keleti frank királlyal és megtámadták a Dunántúlt uraló morvákat. Ezek az események jelezték, hogy a magyarok már kacsingatnak a Kárpát-medence felé. A morva állam meggyengült Arnulf és Szvatopluk háborúi nyomán. Amikor aztán 895-ben Szvatopluk morva fejedelem meghalt, a magyarok számára kínálkozott az alkalom, hogy elfoglalják a medencét.
895-ben azonban még volt egy váratlan fordulat: a besenyők keletről hatalmas erővel megtámadták az Etelközben maradt magyarokat. A magyar törzsek kétfelé voltak: Álmos vagy Árpád vezetésével a fősereg a Kárpátokon vonult át (ekkor Arnulf hívására épp a morvák ellen vonultak), míg a hátországot a besenyők dúlták fel. A krónikák szerint ez a támadás kényszerítette rá végleg a magyarokat, hogy el kell hagyniuk Etelközt, mert keleti szállásaik bizonytalanná váltak. Így a besenyők üldözése elől a magyar nép nagy része beözönlött a Kárpát-medencébe, megkezdve ezzel a honfoglalást.
Álmos fejedelem sorsa a honfoglalás küszöbén tragikus és egyben titokzatos. A Képes Krónika elbeszéli, hogy Álmost megölték Erdélyben (Erdőelve), még mielőtt beléphetett volna a meghódítandó Pannóniába. A krónika nem részletezi az okot, csak annyit mond: “mert nem az ő földjét gyarapította” – mintha valamiféle jóslat beteljesedése lett volna, hogy Álmos nem érheti meg az új hont. Egyes történészek (pl. Kristó Gyula) ezt rituális áldozatként értelmezik: a besenyőktől elszenvedett súlyos vereség miatt a magyarok feláldozták szakrális fejedelmüket, Álmost, hogy kiengeszteljék az isteneket.
Ez a feltételezés azon alapul, hogy Álmos valószínűleg a kende (szent fejedelem) szerepét töltötte be, míg a hadi vezetést már a fia, Árpád vette át. Ha Álmos a szakrális uralkodó volt, akkor a vereség őrá hullott, és a nomád sztyeppei hagyományban nem volt példa nélküli, hogy egy kudarc után a szent királyt feláldozták. Van forrás arra, hogy a kazárok is időnként megfojtották saját kagánjukat, ha az uralkodása alatt katasztrófák érték a népet – a fejedelem élete volt az istenek engesztelő áldozata. Lehetséges, hogy a magyaroknál is ez történt Álmos esetében. Az is lehet azonban, hogy egyszerűen gyilkosság vagy belső leszámolás áldozata lett. Mindenesetre Álmos nem lépett be élve az új hazába, a honfoglalást már Árpád fejedelem vezette végig.
Álmos jelentősége azonban így is óriási. Ő volt az, aki megteremtette a feltételeket a honfoglaláshoz: egyesítette a törzseket, szövetségeket kötött (akár vérszerződéssel, akár politikai alkukkal), és fiát, Árpádot olyan helyzetbe hozta, hogy az sikerrel vezethesse a népet az új haza felé. A honfoglalás magyar nézőpontból isteni küldetésnek is tűnt, hiszen Emese álma mintegy előrevetítette, hogy Álmos véréből királyok származnak, „de nem a saját földjükön fognak megsokasodni” – vagyis idegen földön, az új hazában. E prófécia beteljesítése volt Álmos és Árpád feladata. Álmos nevéhez méltóan a kezdet álma volt, amelyet fia váltott valóra.
