A magyar eredetmondák a középkori történeti irodalom egyik legizgalmasabb és legfontosabb műfaját képviselik. Ezek a mondák nemcsak a magyar nép eredetét kívánják megmagyarázni, hanem a politikai legitimáció eszközeiként is szolgáltak a középkori uralkodói dinasztiák számára. Különösen hangsúlyos ebben az értelemben az a kapcsolat, amelyet a magyar krónikások Attila hun király és Ügyek, az Árpád-ház ősatyja között teremtenek.
A legismertebb magyar krónikák – mint Anonymus Gesta Hungaroruma, Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungaroruma és a Képes Krónika – különféle módon, de egyaránt törekednek arra, hogy az Árpád-ház származását a dicsőséges múltba, egészen Attila királyig vezessék vissza. A hunok és magyarok közötti rokonság, a közös ős és a történeti folytonosság gondolata ezekben a művekben világosan megjelenik. A magyar fejedelmeket – különösen Árpádot és ősét, Ügyeket – úgy mutatják be, mint a hun király, Attila leszármazottait, ezáltal egyenes ági örököseit a Kárpát-medence feletti uralomra.
Kézai Simon krónikája különösen fontos szerepet játszik e kapcsolat kialakításában. Művében a hunokat és magyarokat testvérnépeknek tekinti, közös szkíta eredettel. Attila alakját dicsőséges, félelmetes uralkodóként mutatja be, aki Isten büntetőeszközeként pusztította el a bűnös népeket – innen ered a „Isten ostora” (Flagellum Dei) elnevezés is. A hun birodalom bukása után a magyarok, mint a hunok utódai, visszatérnek a Kárpát-medencébe, hogy jogos örökségüket újra birtokba vegyék. Ügyek ebben a keretben jelenik meg mint a hun–magyar hagyomány örököse, Árpád apjaként pedig az Árpád-ház közvetlen ősatyja.
A Képes Krónika is hasonló narratívát követ, amikor a hun–magyar rokonságot hangsúlyozza, és Ügyeket – feleségével, Emesével együtt – a magyar eredetmonda kulcsszereplőjeként jeleníti meg. Emese álmában megjelenik egy turulmadár, amely az isteni küldetés és uralkodói kiválasztottság szimbóluma, és amelyből az következik, hogy fiuk, Álmos, s majd annak fia, Árpád, nagy nemzeti vezetők lesznek. Ez az álom és szimbolika párhuzamba állítható a római és bibliai kiválasztottsági történetekkel, tovább erősítve a magyar uralkodóház isteni eredetét és történelmi küldetését.
Fontos azonban megérteni, hogy ezek a kapcsolatok nem történelmi forrásokon alapulnak, hanem elsősorban ideológiai és politikai célokat szolgálnak. A középkori krónikások olyan genealógiát hoztak létre, amely összeköti a régi, legendás hőst, Attilát a későbbi magyar fejedelmekkel és királyokkal. Ezzel egyrészt emelték az Árpád-ház tekintélyét Európa uralkodói között, másrészt biztosították a magyar jelenlét történelmi és erkölcsi jogosságát a Kárpát-medencében. A múlt nagyságára való hivatkozás a nemzeti öntudat formálásának is fontos eszközévé vált, amely a honfoglalást nem hódításként, hanem visszatérésként értelmezte.
A gondolat azonban nem alap nélküli, hiszen a legújabb kutatások alapján a magyar vezetők rokonságban állhattak a hunokkal, pontosabban az Árpád-ház eredete (részben) inkább sztyeppei, keleti származású, ha nem is közvetlenül hun. A genetikai kutatások alapján az Árpád-ház férfi tagjainak olyan genetikai jellemzői vannak, amely Közép-Ázsiában és a sztyeppei népeknél gyakori (előfordul például kazahoknál, baskíroknál, kirgizeknél), s a honfoglalók egy részénél is előfordul
A kapcsolat Attila és Ügyek között a magyar krónikás hagyományok terméke, amelyet a középkori történetírók – főként Kézai Simon és a Képes Krónika szerzője – tudatosan hoztak létre. Céljuk az volt, hogy a magyar nemzeti és dinasztikus identitást megalapozzák és megerősítsék egy dicsőséges, legendás múlt felidézésével. Így válik Attila nemcsak a hunok, hanem a magyarok előképévé is, míg Ügyek alakja híd lesz a mitikus múlt és a történelmi jelen között.
