A 9. század folyamán tűnnek fel az európai történelem színpadán a magyar törzsek, akik a keleti sztyeppék világából érkezve fokozatosan szerveződtek egységes néppé és 895–907 között meghódították a Kárpát-medencét. E korai időszakban a magyarság társadalmi és politikai élete a sztyeppei nomád hagyományokhoz igazodott: a magyar törzsszövetséget (a Hétmagyar – hét vezető törzs szövetségét) egy sajátos kettős vezetés jellemezhette.
Bizánci és arab források utalnak rá, hogy a magyaroknál létezett egy szakrális fejedelem (esetleg kende vagy kündü címmel) és egy hadvezér (talán a gyula címmel) is.
Ez párhuzamba állítható a kazárok kettős királyságával, ahol a kagán volt a szakrális uralkodó, a hadak vezetését pedig egy külön vezér látta el. A korai magyar társadalomban a törzsfők (különféle nemzetségfők) közül az egyik kiemelkedett, és ő lehetett a nagyfejedelem, aki a szövetség élén állt. A régészeti leletek és a források alapján a magyar törzsek ekkor főként nomád vagy félnomád életmódot folytattak: jurtákban laktak, állattartásból éltek, de ismerték a földművelést is. Fegyverzetük és harcmodoruk a sztyeppei lovasnomád hagyományt követte, ami később a nyugat-európai kalandozásaik sikerét is magyarázza.
Kulturálisan a korai magyarság már kevert hatásokkal bírt: a magyar nyelv finnugor eredetű, de a sztyeppei vándorlás során számos török jövevényszót vett át, és a törzsek neveinek többsége is török eredetű volt. A magyarság ekkorra valószínűleg több különböző eredetű népelemből állt össze. Saját eredetmítoszaikban a sztyeppén megszokott totemisztikus és hősi elemek keveredtek (gondoljunk a Turul-mondára Álmos születésével kapcsolatban). A későbbi krónikák gyakran ’szkíták’-nak vagy ’hunok’-nak nevezik a magyarokat, ami azt mutatja, hogy a középkori tudat a magyarságot a legendás eurázsiai nomád népekhez kapcsolta. Érdemes egy pillantást vetni a hun–szkíta eredet kérdésére, hiszen ez a későbbi korokban nagy hatással volt e vezetők megítélésére és a róluk szóló történetekre.
Hun–szkíta eredetmonda és modern eredetkutatás
A középkori magyar krónikák – élükön Anonymus gesztájával és a 14. századi Képes Krónikával – a magyarok eredetét a hunokhoz és szkítákhoz vezették vissza. Anonymus például Dentumoger földjét (a magyar őshazát) Szkítiával azonosította, és Ügyeket „a szkíták legnemesebb vezéreként, Magóg nagy házából származóként” említi (utalva Noé fiára, Magógra, mint a szkíták ősatyjára). A krónikák Attila hun királyt is a magyarok távoli ősének tekintették. Kézai Simon XIII. századi krónikás írta le először részletesen a Hunor és Magor mondát, mely szerint Hunor és Magor, a két testvér – Ménrót fiai – alapították a hunok és magyarok népét. Kézai krónikájában az Árpádok nemzetségét Turul nemzetség-nek nevezi, és Attilától eredezteti: „Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala” – írja. A Képes Krónika genealógiája szerint Álmos apja Előd, nagyapja Ügyek, fölmenői pedig Ed, Csaba és végül Etele (Attila). E források alapján a középkori magyar elit büszkén hirdette hun örökségét, és ezzel a honfoglaló dinasztia legitimitását erősítette.
Ezek a hun–szkíta eredetmítoszok azonban elsősorban politikai és ideológiai célokat szolgáltak. A 20. és 21. századi történettudomány és régészet már kritikus szemmel vizsgálja e hagyományt. Kristó Gyula neves történész rámutatott, hogy Ügyek és Előd neve is gyanúsan beszédes nevek: Ügyek neve egyes vélemények szerint az ómagyar ügy (~“szent, szentély”) szóból ered, Előd pedig egyszerűen „elődöt, ősapát” jelent. Lehetséges, hogy a krónikások alkották meg vagy formálták át ezeket a neveket, hogy a dinasztia ősi szentségét és ősiségét igazolják. A modern nyelvészet és történettudomány álláspontja szerint a magyar nyelv és a magyarság eredete a finnugor népek közé vezet, és a magyarok a 9. század előtt a Volga-Urál vidékén éltek, onnan vándoroltak dél-nyugat felé. Ugyanakkor a vándorlás során számos iráni és török (szkíta-szarmata, illetve hun-avar-türk) elemet olvasztottak magukba.
A legújabb, 21. századi kutatások – különösen az archaeogenetika – megerősítik ezt a kevert eredetet. Egy friss (2022-ben publikált) átfogó genetikai vizsgálat kimutatta, hogy a honfoglaló magyarság genetikai összetétele vegyes volt: a populáció egy része a nyugat-szibériai manysikhoz (az obi-ugor rokon néphez) hasonló eredetű, de a „proto-magyarok” jelentős mértékben keveredtek szarmata és hun törzsekkel. Ez azt jelenti, hogy a honfoglaló elit és köznép egyaránt hordozott európai (sztyeppei iráni) és ázsiai (türk-hun) felmenőket. Egy másik kutatás szerint a honfoglalás kori temetőkben egyszerre találunk európai külsejű (pl. világos hajú) embereket és kifejezetten ázsiai jellegű vonásokkal bírókat, nagyjából egyharmad-egyharmad arányban, a maradék pedig kevert jellegű volt. Mindez alátámasztja, hogy a magyarság etnogenezise összetett folyamat volt. Érdekes módon a genetika az Árpád-ház vonatkozásában is szolgált újdonsággal: a 2010-es években végzett DNS-vizsgálatok azt találták, hogy az Árpádok férfiági (Y-kromoszómás) vonala egy olyan haplocsoportba tartozik, ami a sztyeppei nomád elit (hunok, avarok) körében is megtalálható volt. Ez akár arra utalhat, hogy a honfoglaló vezető réteg tényleg kapcsolatban állt a korábbi hun–avar vezető rétegekkel, bár ez nem azt jelenti, hogy a magyar nép egésze közvetlen hun leszármazott – csupán a vezető dinasztia eredetében lehet ilyen elem.
Összességében a hun–szkíta eredet kérdésében ma már világos különbséget tesznek a mítoszok és a tudományos következtetések között. A hun rokonság elsősorban a középkori uralkodói propaganda része volt, mely a magyar vezetők tekintélyét volt hivatott növelni. A modern kutatások pedig azt mutatják, hogy bár a magyarság nyelve finnugor eredetű, a nép genetikailag és kulturálisan vegyes: a hosszú vándorlás során török (sztyeppei) és iráni (sztyeppei és kaukázusi) népekkel keveredett. De mint tudjuk, minden kutatás fejre állhat, ha újabb tényekkel ismerkednek meg a kutatók, így biztosat senki sem mondhat.