Az Aranycsapat
Talán egyetlen ország, egyetlen válogatott csapata sem hagyott olyan maradandó nyomot maga után, mint a második világháború után Magyarországon kialakult ‘Aranycsapat’. Ez a csapat néhány évig vitathatatlanul a világ legjobb csapatai között volt, s talán éppen az első helyen.
A világháború után a magyar labdarúgó-válogatott gyorsan újjáalakult, s 1947-ben megnyerte az első alkalommal kiírt Balkán-kupát. Ez a politikai vezetést is a futball mellé állította, hiszen látták, hogy milyen tömegeket mozgat meg a foci.
Mivel a csapat sok mérkőzést megnyert a nyugati országok ellen, ezeket be lehetett állítani az „imperializmus feletti diadalként”, s 1948-ban az Európa-kupát is megnyerte a csapat, majd a második Balkán-kupát is.
Lassan kialakult egy törzsgárda, amely a későbbi Aranycsapat magját alkotta, amelynek az álom-összeállítása a Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán felállás volt, bár az is igaz, hogy mindössze négy alkalommal játszottak ebben az összeállításban.
A szövetségi kapitány
Persze a 11 játékos mellé kellett egy olyan szövetségi kapitány, aki képes volt belőlük kihozni a maximumot, s ez lett az 1949-ben szövetségi kapitánnyá váló Sebes Gusztáv. Ő korábban egy alkalomal, játékosként is magára húzhatta a magyar válogatott mezét.
Sebes Gusztáv 1949. január 22-én lett szövetségi kapitány, éppen a 43. születésnapján, s egészen 1957. február 11-ig ő maradt a csapat vezetője. Ez alatt (a mai számítás szerint) összesen 69 válogatott mérkőzést játszottak, amelyből 50 mérkőzésen győztek, 12 alkalommal döntetlent játszottak és mindössze 7 vereséget szenvedtek, amelyek szinte mindig minimális arányúak voltak.
Ennek a korszaknak az első igazán nagy sikere az 1952-es Helsinki Olimpián elért győzelem volt, ahol a döntőben a jugoszlávokat verték meg.
Az angliai és angol-kaland
Az egyik legemlékezetesebb eredményt azonban 1953. november 25-én érte el a csapat, amikor Londonban, a Wembley-ben győzte Angliát 6-3-ra, az ‘évszázad mérkőzésén’. Pedig korábban az angolok még sohasem kaptak ki ott kontinentális csapattól.
Erre mindenki felkapta a fejét, aztán 1954 tavaszán (május 23-án), amikor az angolok Magyarországra látogattak, a magyar csapat 7-1-re győzte le őket. Ekkor született a mondás, hogy “az angolok egy hétre jöttek, és hét-eggyel mentek…”, hiszen a mérkőzés előtt a Balaton partján pihenhettek pár napot.
A fentiek miatt aztán kiemelt várakozás előzte meg a magyar válogatott szereplését, amely kimondva-kimondatlanul a világbajnoki címért érkezett meg Svájcba, az 1954-es világbajnokság helyszínére.
Az 1954-es VB
Az első napokban úgy is tűnt, hogy nem lesz itt semmilyen látnivaló, hiszen Dél-Korea ellen 9-0, majd az NSZK ellen 8-3 volt az eredmény. Ezután következett a két dél-amerikai csata, hiszen előbb (a következő vb-győztesét,) Brazíliát győzte le a csapat 4-2-re, majd (az előző vb győztese) Uruguay következett, szintén 4-2-vel. (a lenti képen Uruguay 1954-es csapata)
A mindent eldöntő csatára 1954. július 4-én került sor, amikor a magyar csapat újra (a vigaszágon továbbjutott) NSZK ellen lépett pályára, s megszületett a ‘berni csoda’ illetve nekünk a ‘berni rémálom’.
Pedig az előjelek nem voltak rosszak. A döntőre visszatért a korábban megsérült Puskás is, s a 9. percben már 2-0 volt az eredményjelzőn a magyar csapat javára.
A berni ‘rémálom’
Ami ezután következett, arra viszont nincs igazi magyarázat. A kissé talán elkényelmesedő magyar csapat ellen a németek tíz perc alatt két gólt is szereztek, majd egy harmadikat is bekotortak. Erre ugyan még válaszolt Puskás egy góllal, amelyet azonban les miatt érvénytelenítettek.
Az okokat sokan keresik, s egyesek szerint a megoldás a németek új típusú, stoplis cipőjében volt, amellyel jobban tudtak alkalmazkodni a mély, sáros talajhoz. Igazából teljesen mindegy milyen okból – a válogatott elveszítette a veretlenségét, s ezzel a vb-döntőt is. (a lenti képen Puskás gratulál a német csapatkapitánynak)
A korábbi számítások alapján az utolsó vereségük 1950. május 14-én volt egy Bécsben megrendezett felkészülési mérkőzésen. Az újabb számítások alapján pedig 1952. május 27-én Moszkvában a Szovjetunió ellen egy másik felkészülési mérkőzésen. Ez egy ideig Moszkva-Magyarország mérkőzésként szerepelt a statisztikákban, s csak 2002-ben lett hivatalos nemzetek közötti mérkőzés.
Az Aranycsapat vége
Ezzel a mérkőzéssel azonban még nem lett vége az Aranycsapatnak, hiszen a következő másfél évben újra veretlen maradt. Ezután következett néhány kellemetlen vereség (Törökország, Csehszlovákia és Belgium) majd újabb hat veretlen mérkőzés következett. Ennek a sorozatnak volt az utolsó mérkőzése Bécsben, a Práterben, ahol 2-0 lett az eredmény a magyarok javára Puskás és Sándor Károly góljaival.
A nagy sorozat a Práterben kezdődött 1950. május 14-én egy kijózanító vereséggel, s a Práterben végződött 1956. október 14-én egy sima győzelemmel. (a lenti képen Kocsis harcol a labdáért az utolsó mérkőzésen)
A mérkőzés után azonban nem sokkal kitört az 1956-os forradalom, miközben a csapat gerincét alkotó Honvéd éppen Spanyolországban turnézott. Mivel a szövetség nem engedélyezte a túrát, komoly büntetés és eltiltás várt volna rájuk, Puskás, Kocsis és Czibor nem jött haza, Grosics pedig csak 1957 júliusában.
A legnagyobb sztár és legsikeresebb játékosok távozásával, az Aranycsapat szétesett.
Az Aranycsapat ma már a magyar történelem szerves része – s nemcsak a sporttörténelemé, hanem a filmtörténetben is megjelent. Puskással kezdték forgatni ‘A csodacsatár’ című filmet, amelyet végül Hidegkúti főszereplésével fejeztek be, aki itthon maradt 1956 után is.
Egy kis kedvcsináló a filmből …