Tolnay Klári neve fogalom. Egy olyan kor lenyomata, amelynek fénye mára halványult ugyan, de ő maga máig világít benne. Volt valami megmagyarázhatatlan derű és méltóság abban, ahogyan a színpadon vagy a filmvásznon megjelent. Nem kellett kiabálnia, nem kellett nagy gesztusokat tennie – elég volt, hogy ott van. És mi hittünk neki. Mindig.
Bár Budapesten született 1914. július 17-én, gyermekkora Mohorához, a csendes nógrádi faluhoz kötődik. A természet, a régi világ békéje, a vidéki élet egyszerűsége mind hozzájárultak ahhoz a belső nyugalomhoz és természetességhez, ami egész pályáját áthatotta. A színészetet eleinte nem támogatta a családja, és a fővárosi világ sem fogadta be rögtön: tájszólása, tartása és halk modora idegen volt a harsányabb közegtől. Mégis, Gaál Béla felfedezte benne azt, amit a közönség később rajongásig szeretett: egy természetes, okos és sugárzó egyéniséget.
Első filmszerepe 1932-ben volt (A vén gazember), de az igazi áttörést a Meseautó (1934) hozta el számára, Kabos Gyula partnereként. Ez a film tette őt országosan ismertté, s innentől kezdve a magyar film egyik legfoglalkoztatottabb és legkedveltebb női sztárja lett. Számos vígjátékban, zenés filmben és romantikus történetben játszott főszerepet – ezekben eleganciája, finom humora és természetes bája különösen jól érvényesült.
Játszott Jávor Pál oldalán is, és ketten a magyar hangosfilm aranykorának egyik legikonikusabb párosát alkották. Közös filmjeik – például a Toprini nász (1939), a Szerelem nem szégyen (1940), vagy a Három csengő (1941) – a korszak romantikus vágyképeit testesítették meg.
A közönség rajongott értük, sokan a való életben is összeképzelték őket. Jávor karizmatikus, férfias figurája és Tolnay szelíd, mégis erős nőalakja harmonikus egyensúlyt alkotott. Filmjeik egyszerre voltak könnyedek és nosztalgikusak, a magyar polgári világ utolsó nagy álmai közül valók.
A második világháború után Tolnay Klári pályája új irányt vett. Már nem a szellemes, kacér fiatal nőket alakította, hanem mélyebb, komolyabb karaktereket. Olyan filmekben szerepelt, mint a Déryné (1951), Rokonok (1954), Édes Anna (1958) vagy a Pacsirta (1963, Kosztolányi Dezső regényéből). Ezekben az alakításokban az emberi fájdalom, a morális tartás és a tapasztalat bölcsessége jelent meg. A filmek továbbra is fontosak maradtak számára, de egyre inkább a színház vált igazi otthonává.
A Nemzeti Színház tagja volt 1946-tól 1950-ig, közben a Vígszínház társigazgatója volt Benkő Gyulával. 1950-től haláláig a Madách Színház művésze maradt. Ott játszotta a világirodalom nagy női szerepeit: Ibsen Nóráját, Csehov Irináját és Másáját, Tennessee Williams Blanche DuBois-ját (A vágy villamosa), Molnár Ferenc hősnőit, vagy épp Kosztolányi Pacsirtáját. Ahogy telt az idő, egyre inkább anyafigurák, matriarchák bőrébe bújt – de ezek az anyák sosem voltak passzív mellékszereplők. Erősek voltak, jelenvalók, és éppoly emlékezetesek, mint fiatalabb kori alakításai.
Művésztársai – Jávor, Básti Lajos, Darvas Iván, Latinovits Zoltán – mellett is megmaradt saját fényében. Halk, finom jelenléte nem elnyomta, hanem kiegészítette a körülötte lévőket. Színészi alázat és méltóság ritka keverékét hordozta. Jelenléte nem csupán szerepformálás volt – maga a színház lüktetett benne.
Kevesen tudják róla, de fiatalon sportos, aktív életet élt. Szerette az úszást, a futást, érdekelte a vívás is. A mozgás iránti igény élete végéig megmaradt, és nemcsak testi frissességét, hanem színpadi energiáját is táplálta.
Magánélete csendes maradt. Első férje Ráthonyi Ákos filmrendező volt, akitől lánya, Zsuzsanna született. Később Darvas Iván színművésszel élt élettársi kapcsolatban, amely művészileg és emberileg is meghatározó volt számára. Tolnay Klári sosem kereste a rivaldafényt a színpadon kívül – ő valóban a hivatásáért élt, így volt ez a Márai Sándorral való kapcsolatával is, csendben tartotta, csak az író halála után beszélt róla és tette közzé a hozzá írt verseket.
Pályája során megkapta a legmagasabb szakmai elismeréseket: kétszeres Kossuth-díjas (1951, 1952), Érdemes művész (1950), Kiváló művész (1955). Budapest és Nógrád megye díszpolgára lett, nevét intézmények, utcák, és egy emlékház is őrzi Mohorán. Idős korában is jelen volt a kultúrában: rádiójátékokban, verslemezeken, szinkronszerepekben. 1984-ben saját válogatáslemeze jelent meg Ajándék volt minden perc és óra címmel.
Halála (1998. október 27.) után alakja, hangja, tekintete és jelenléte tovább él a magyar színházi és filmes örökségben. Ahogyan Müller Péter mondta róla: „Tud az angyalok nyelvén, de veszedelmes közelségből ismeri az ördög titkait”
