A 10. század a magyar történelem egyik legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó időszaka volt. A honfoglalást követően a magyar törzsszövetség katonai fölénye évtizedeken át határozta meg Közép-Európa politikai térképét. E korszak legkiemelkedőbb hadvezérei – Bulcsú, Lehel és Súr – nem csupán harcosok voltak, hanem a magyarság sorsának formálói, hírnökei és, végül, tragikus hősei is.
Bulcsú
A honfoglalást követő időszakban a magyar hadjáratok célja kettős volt: gazdasági zsákmányszerzés és politikai nyomásgyakorlás. A nyugati és déli hadjáratok révén a magyarok komoly befolyásra tettek szert: a német fejedelmek adót fizettek, Itália és Franciaország rettegéssel ejtette ki a magyar nevet. Ebben a környezetben tűnt fel Bulcsú, a „horka”, aki diplomataként és hadvezérként is kiemelkedett.
948-ban Bulcsú Konstantinápolyba látogatott, ahol keresztény hitre tért – legalábbis formálisan. Ez a lépés jelezte, hogy a magyar elit egy része már kapcsolatokat keresett a nagy birodalmakkal. Ám visszatérve továbbra is a nyugati portyákat szervezte – immár nagyobb tapasztalattal és ismeretekkel. Bulcsú a kor egyik legrettegettebb hadvezére lett, aki precízen összehangolt támadásokat vezetett, és katonai logikájával messze megelőzte korát.
Lehel
Lehel alakja különösen érdekes, mert alakját mélyen átszőtte az epikus mondahagyomány. A történelmi források szerint ő is jelentős hadvezér volt, Bulcsú oldalán részt vett a nyugati hadjáratokban. A középkori mondák azonban más fényt vetítenek rá: Lehel kürtje a magyar nemzeti mitológia egyik legerősebb jelképe. A monda szerint kivégzése előtt kürtjével leütötte a német császárt, szavaival az isteni igazságszolgáltatás felsőbbségét hirdetve: „Előbb én ölöm meg a császárt, aztán öljenek meg engem!”
Akár igaz, akár csak költői túlzás, Lehel alakja a szabadság, a dac és a hősiesség örök példája lett a magyar emlékezetben.
Súr
Súr (vagy Sur) történelmi alakja jóval kevésbé dokumentált, de a krónikák és mondák őt is Bulcsú és Lehel társaként említik. Valószínű, hogy ő is részt vett a nagy hadjáratokban, és a vezérekkel együtt fogták el és végezték ki Augsburg után. Az is elképzelhető, hogy nem önálló személy, hanem valamelyik hadvezér mellékneve volt – de az is lehet, hogy az utókor egyszerűen háttérbe szorította emlékét. Mégis, neve ott szerepel a hősök között, akik a magyar katonai dicsőség legfényesebb, de egyben legsötétebb napjait élték meg.
Augsburg – a vég és a kezdet
955. augusztus 10-én a Lech-mezei csata döntő fordulatot hozott. I. (Nagy) Ottó serege jól szervezett, fegyelmezett hadvezetésével vereséget mért a magyar portyázó seregre. A csata után Bulcsút, Lehelt és Súrt elfogták, megkínozták, majd kivégezték. Ez nem csupán három hadvezér halála volt, hanem a kalandozások korának vége is. A csapás megrendítette a magyar elit megingathatatlanságába vetett hitet, és megnyitotta az utat a belső konszolidáció és kereszténység felé fordulás előtt.
Bulcsú, Lehel és Súr alakja máig megmozgatja a történészeket, írókat és művészeket. Történelmi és mitikus jelentőségük abban rejlik, hogy egyszerre képviselik a nomád múlt katonai dicsőségét és az átmenet fájdalmát, amikor a magyarság választás előtt állt: hódítóként él tovább, vagy stabil államként gyökeret ver Európában.
A válasz utóbbi lett – de a hősi múlt emléke örökre ott maradt Lehel kürtjében, Bulcsú nevében és Súr elfeledett alakjában.
