A honfoglalást követően a magyar törzsek a 10. század elején új korszakba léptek: haderejük nemcsak a Kárpát-medencét biztosította, hanem aktívan részt vett Európa politikai és katonai mozgásaiban. Ez az időszak, amelyet a történetírás „kalandozások korának” nevez, évizedeken át meghatározta a kontinens közép- és nyugat-európai erőviszonyait.
A kalandozó hadjáratok célja nem pusztán a zsákmányszerzés volt, hanem a hatalmi súlypont eltolása, szövetségi kapcsolatok kialakítása, sőt bizonyos esetekben a stratégiai katonai fellépés is. E sikeres sorozatnak azonban 933-ban Merseburgnál véget vetett az első komoly magyar vereség.
A kalandozások háttere és okai
A kalandozások kezdete a honfoglalás közvetlen következménye volt. A magyar törzsek a 890-es években elveszítették Etelközt a besenyő támadások következtében, és új hazát kerestek a Kárpát-medencében. A letelepedés után azonban a nomád harcmodorra épülő társadalom számára a belső béke nem jelentett mozdulatlanságot: a gazdasági túlélés és a hadizsákmány megszerzése továbbra is aktív külpolitikai fellépést követelt.
Emellett a kalandozásoknak politikai és katonai funkciója is volt: az európai hatalmak egymással vívott konfliktusaiban a magyarokat gyakran szövetségesként bérelték fel (például Bizánc, Itáliában a longobárdok, a német fejedelmek stb.). A magyar hadsereg gyors, jól szervezett könnyűlovassága ideális volt rajtaütésekhez, váratlan támadásokhoz, mozgó háborúkhoz – egy olyan korban, amikor a nyugat-európai hadseregek nehézkes, zömmel gyalogos szervezésűek voltak.
A magyar kalandozások három fő irányba irányultak:
- Nyugati irány (Német-római Birodalom, Franciaország) – itt történtek a leghíresebb és leggyakoribb portyák, különösen Bajorország, Svábföld, Frankföld és Burgundia ellen.
- Déli irány (Itália, Bizánc, Balkán) – a magyar seregek több alkalommal átkeltek az Alpokon és Rómáig vagy Bizáncig is eljutottak.
- Keleti és északi irány (Lengyel területek, Kijevi Rusz, Balkán-félsziget) – ezek inkább regionális jellegűek voltak.
A hadjáratok szervezetten zajlottak: több törzsi kontingens összehangoltan mozgott, hírszerzés és taktikai visszavonulás jellemezte őket. A magyar harcosok kiváló lovasíjászok voltak, és a cseltaktikák (pl. színlelt menekülés) mestereinek számítottak.
A magyar könnyűlovasság hadereje és sikerei
A magyar hadsereg gerincét a könnyűlovasság alkotta, amely mozgékonyságával és harcmodorával messze felülmúlta a nyugati államok nehézkes, páncélos lovagi harcmodorát. A korabeli krónikák gyakran említik a magyarokat „vadként”, „gyorsként” vagy „láthatatlanként”, akik úgy tűnnek fel a semmiből, majd nyomtalanul eltűnnek.
A 910-es években a magyarok sorra győzték le a német haderőket, többek között az augsburgi csatában (910), ahol a bajor és sváb sereget verték meg. A nyugat-európai fejedelmek sok esetben váltságdíjat fizettek a békéért, így a magyar hadjáratok egyszerre voltak katonai és diplomáciai eszközök.
A merseburgi fordulat (933)
933 tavaszán I. (Madarász) Henrik német király elérkezettnek látta az időt, hogy megállítsa a magyar portyákat. Tíz évig tartó békefizetés után megtagadta az adó újabb átadását, és felkészült a magyar támadás visszaverésére.
A merseburgi csata (933. március 15.) a szász birodalom területén zajlott, és az első komoly magyar vereséget hozta. Henrik erődített táborral és fegyelmezett, jól szervezett gyalogos-íjász kombinációval állt ellen. A magyar seregek cseltaktikái nem bizonyultak hatékonynak a megerősített német védelemmel szemben.
A vereség morális és politikai fordulópont volt: a magyarok elveszítették addigi sérthetetlenségük mítoszát, s a nyugati uralkodók egyre inkább mertek szembeszállni velük.
