Álmos fejedelem (819 körül – 895) a magyar történelem egyik legfontosabb alakja, akit joggal nevezhetünk a honfoglalás atyjának. Nevéhez fűződik a magyar törzsek egyesítése és a Kárpát-medence felé irányítása. Álmos Ügyek leszármazottja, pontosabban a krónikák szerint Ügyek és Emese fia (vagy esetleg unokája).
Álmos nevében ott a küldetéstudat: a „megálmodott” vezér, akinek utódai dicső királyok lesznek.
Álmos valós történelmi szerepe Konstantin császár műve és a magyar krónikák alapján a 9. század második felére tehető. Kristó Gyula becslése szerint Álmos 850 körül már a törzsszövetség élén állhatott, talán Levedivel párhuzamosan vagy éppen őt követően. A Konstantin-féle történetben Levedi Álmost vagy fiát, Árpádot javasolta fejedelemnek. Ez némi kétértelműséget hagy: nem világos, hogy Álmos maga lett-e valaha nagyfejedelem vagy rögtön a fiatal Árpád került élre.
Elképzelhető, hogy Álmos ekkor már idősödő ember volt, míg Árpád fiatal és rátermett, ezért végül Árpádot emelték pajzsra a magyar törzsek. Ugyanakkor a magyar hagyomány Álmost tekinti Árpád apjának és elődjének, aki a honfoglalást előkészítette.
A magyar krónikák – különösen Anonymus – szerint a magyar törzsek vérszerződést kötöttek, és Álmost választották meg szövetségi főfejedelemmé. A vérszerződés a hagyományban egy ünnepélyes eskü, amely során a hét vezér saját vérét vegyítette egy edényben, és megesküdtek egymásnak hűségre. A Képes Krónika beszámol arról, hogy a vezérek a vérrel kevert bort mindannyian megitták, és esküt tettek arra, hogy Álmos és utódai felettük uralkodnak, valamint hogy soha nem hagyják el egymást, és a közös ügyet (a haza és a hadjáratok) együtt szolgálják. E legendás esemény mutatja, hogy Álmos vezérsége nem egyszerűen öröklött pozíció volt, hanem a törzsfők konszenzusán alapult: tudatos szövetségkötés eredménye. A vérszerződésben állítólag kikötötték azt is, hogy Álmos utódai örököljék a vezetést, ezzel megalapozva az Árpád-ház uralmát.
Álmos ezek után a magyar törzsek egyesített erejét irányította a honfoglalás előkészítésére. A 880-as években a magyarok Etelközben (a Dnyeper mentén) tartózkodtak, és onnan indítottak portyákat, illetve szövetségesként részt vettek hadjáratokban. Például 892-ben a frank források említik, hogy a magyarok szövetséget kötöttek Arnulf keleti frank királlyal és megtámadták a Dunántúlt uraló morvákat. Ezek az események jelezték, hogy a magyarok már kacsingatnak a Kárpát-medence felé. A morva állam meggyengült Arnulf és Szvatopluk háborúi nyomán. Amikor aztán 895-ben Szvatopluk morva fejedelem meghalt, a magyarok számára kínálkozott az alkalom, hogy elfoglalják a medencét.
895-ben azonban még volt egy váratlan fordulat: a besenyők keletről hatalmas erővel megtámadták az Etelközben maradt magyarokat. A magyar törzsek kétfelé voltak: Álmos vagy Árpád vezetésével a fősereg a Kárpátokon vonult át (ekkor Arnulf hívására épp a morvák ellen vonultak), míg a hátországot a besenyők dúlták fel. A krónikák szerint ez a támadás kényszerítette rá végleg a magyarokat, hogy el kell hagyniuk Etelközt, mert keleti szállásaik kevéssé biztonságossá váltak. Így a besenyők üldözése elől a magyar nép nagy része beözönlött a Kárpát-medencébe, megkezdve ezzel a honfoglalást.
Álmos fejedelem sorsa a honfoglalás küszöbén tragikus és egyben titokzatos. A Képes Krónika elbeszéli, hogy Álmost megölték Erdélyben (Erdőelve), még mielőtt beléphetett volna a meghódítandó Pannóniába. A krónika nem részletezi az okot, csak annyit mond: “mert nem az ő földjét gyarapította” – mintha valamiféle jóslat beteljesedése lett volna, hogy Álmos nem érheti meg az új hont. Egyes történészek (pl. Kristó Gyula) ezt rituális áldozatként értelmezik: a besenyőktől elszenvedett súlyos vereség miatt a magyarok feláldozták szakrális fejedelmüket, Álmost, hogy kiengeszteljék az isteneket.
Ez a feltételezés azon alapul, hogy Álmos valószínűleg a kende (szent fejedelem) szerepét töltötte be, míg a hadi vezetést már a fia, Árpád vette át. Ha Álmos a szakrális uralkodó volt, akkor a vereség őrá hullott, és a nomád sztyeppei hagyományban nem volt példa nélküli, hogy egy kudarc után a szent királyt feláldozták. Van forrás arra, hogy a kazárok is időnként megfojtották saját kagánjukat, ha az uralkodása alatt katasztrófák érték a népet – a fejedelem élete volt az istenek engesztelő áldozata. Lehetséges, hogy a magyaroknál is ez történt Álmos esetében. Az is lehet azonban, hogy egyszerűen gyilkosság vagy belső leszámolás áldozata lett. Mindenesetre Álmos nem lépett be élve az új hazába, a honfoglalást már Árpád fejedelem vezette végig.
Álmos jelentősége azonban így is óriási. Ő volt az, aki megteremtette a feltételeket a honfoglaláshoz: egyesítette a törzseket, szövetségeket kötött (akár vérszerződéssel, akár politikai alkukkal), és fiát, Árpádot olyan helyzetbe hozta, hogy az sikerrel vezethesse a népet az új haza felé. A honfoglalás magyar nézőpontból isteni küldetésnek is tűnt, hiszen Emese álma mintegy előrevetítette, hogy Álmos véréből királyok származnak, „de nem a saját földjükön fognak megsokasodni” – vagyis idegen földön, az új hazában. E prófécia beteljesítése volt Álmos és Árpád feladata. Álmos nevéhez méltóan a kezdet álma volt, amelyet fia váltott valóra.
